NAGYBETŰS ÉLET

A bukaresti Odeon színház dokumentarista előadása egy  megtörtént esetet dolgoz fel, a az eredeti dokumentumokra támaszkodva. A ’81 utáni kommunizmus idején „felforgató jellegű szövegek” jelennek meg a falakon, krétával írva, NYOMTATOTT NAGYBETŰVEL.

A csupasz színpadon szinte alig van valami: egy fal, néhány szék, két kameraállvány. Korszerű színpadi technikával emelik be a jelenbe a régi történetet. A háttérre vetítve láthatjuk az élesben felvett videókat, hol a szereplők arcát látjuk premierplánban, hol  hol a közönséget, hol pedig dokumentumokat. De ide vannak vetítve “azok a bizonyos szövegek” is. Nagybetűsek, felkavaróak és levakarhatatlanok. Ételt-követelőek, szabadsághirdetőek. A fehér-krétás falfirkákat egyik szereplő vetíti a szereplőkre, falakra valamennyi világosságot behozva az egyébként sötét, gyéren világított színpadi térbe. A szereplők kétségbeesetten súrolják, dörzsölik le magukról — de a feliratok nem tűnnek el. A közönségre is jut a feliratokból.

Nyomozás kezdődik — kéziratok összehasonlítása, postai küldemények vizsgálata, pszichológiai és grafológiai tesztek végeláthatatlan sora. Egyetlen kérdés válik refrénné a színpadon: “Ki lehet?”. Eközben a közönséget pásztázza a kamera, lehetséges gyanúsítottak vagyunk.

Hamarosan tetten érik a firkálót, egy tizenéves srácot. Ezek után már nincs interakció a nézők és színészek közt, csupán megfigyelők leszünk egészen az előadás végéig. “Diák” fedőnév alatt megnyitják a Mugur Călinescu dossziét, “hivatalosan” is elkezdődik a megfigyelés. Tanúi vagyunk kihallgatásának, a lakás bepoloskázásának. A “színház-a-színházban”-alapon egy érdekes “megfigyelés-a-megfigyelésben” szituáció bontakozik ki, hiszen mi magunk is voyeur minőségünkben követjük nyomon a történéseket. A színészek elidegenítően, tárgyilagos hangon beszélnek, kizárólag információközlés céljából. “Az alany”-ként emlegetik a fiút, édesanyja érzelmi megnyílvánulásait eltartott beszédmódban közlik.

Kiemelkedően plasztikus színházi nyelvezettel megfogalmazott az anya-gyerek konfliktus: a szekusok közvetítésében halljuk a párbeszédüket, ők maguk pedig a háttérben pármozdulatos mozgássorukat ismétlik, amely végén az anya a fiú szájára tapasztja kezét. Az apa-fiú viszony minőségében is más, nyersen ábrázolt: az apa becézett formájú családnevén szólítja a fiút, számon kéri tettéért, összeesküvés-elméleteket gyárt, elborzasztó, groteszk társadalomképet nyújtva ezzel a korról, amelyben a rendszer érdekében legitimmé válik a családtagok megtagadása.

RENDSZERVÁLTÁS UTÁN? A FIÚ HALOTT Felkavaró momentuma az előadásnak az utolsó kihallgatás-jelenet,  a rendszerváltás után játszódik, a fiú halála után. A szekusok kerülnek a forrószékbe, a számonkérő kérdező pedig a fiút játszó színész. Ferdített történeteket mondanak az ügy kapcsán — szépítenek, tagadnak. A szavakkal játszanak, hiszen a tevékenységüket nem “megfigyelésnek”, hanem “megismerésnek” titulálják, humánumként állítják be a követést, egyfajta törődésből fakadó nyomonkövetését a rehabilitációnak. Az előadást egy közönségnek szegezett kérdéssel zárják: “Van még valami kérdés?”.

A kommunizmus témaköre egy felszínen tartott, érvényes probléma — épp ebből kifolyólag az újabb generációkban könnyen kialakul egyfajta eltartás, hiszen az ő életükben nincs kézzelfoghatóan jelen, legfeljebb a családi beszélgetésekben, történetekben létezik számukra. Ezekben a diskurzusokban megjelennek azok a problematikák, amelyekkel az előadás is operál (sorbanállások, fejadag), de ezek sokszor elvontnak hatnak. Viszont ez az előadás képes közelebb hozni, jelen idejűvé tenni ezeket a problémákat. Részben a technikai felszereltség, részben a modern hangzású zene, részben pedig a stiláris, sokszor elrajzolt játékmódnak köszönhetően. A krétával írt szabadság-feliratok eltűntével pedig mind gondolkodhatunk azon, hogy vajon hová lesznek a betűk, miután letörölték őket?

Szabó Janka

Pas cu pas

(Tipografic Majuscul – kerekasztalbeszélgetés-mozaik)

Pas cu pas

Hogy is mondják?

A murit la 2o de ani

Era chemat săptămânal la securitate

Nu a intrat la facultate

Mare responsabilitate pentru că e o poveste reală

Toţi colegii lui da, el nu

Ki is ez a fiú?

A dokumentarista színház rekonstrukciós rendszer

Ki is ez a fiú?

A dokumentarista színház dekonstrukciós rendszer

Unii mai părăsesc sala de spectacol

Poveştile paralele

Nincs olyan, hogy célközönség, de

Tinerii înţeleg spiritul revoluţionar

Hogy halt meg?

Scena finală

Az édesanyja megnézte az előadást?

Textul e o declaraţie

Una din greutăţi

Hogy is mondják?

Limbaj comunist

Circulau zvonuri cum că ar fi fost iradiat

Era chemat săptămânal la securitate

Nu a intrat la facultate

Toţi colegii lui da, el nu

Textul e o declaraţie

Limbaj comunist

Producţia e o coproducţie

Oamenii care au fost în securitate acum sunt în

Când îţi asumi rolul unui tată pe care îl creionezi dintr-un dosar

Mare responsabilitate pentru că e o poveste reală

Filtru

Unii mai părăsesc sala de spectacol

Pas cu pas

Poveştile paralele

Pas cu pas

Jancsó Hajnal

Double Bind

A gordiuszi kettős kötés

A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház magyar és román tagozata izgalmas projektre vállalkozott, amikor Alina Nelega és Kincses Réka vezetésével elkezdték a Double Bind próbafolyamatát. Az alkotók a román-magyar együttélésről készítettek előadást, személyes történetek alapján.

Az előadás első perceiben Berekméri Katalin elmondja a közönségnek, hogy Marosvásárhelyen már létrejött a Yorick Stúdióban egy hasonló, kétnyelvű dokumentarista előadás, a 20/20. Felmerül bennem nézőként, hogy érdemes erről a témáról még egy leplet lerántani? Ugyan mire megyünk azzal, ha a színházban megint megpróbálnak erről beszélni? Persze nekem könnyű, hiszen én a kívülálló nyugalmával tudom nézni az előadást, ez nem az én terhem. Én itt csak egy „átutazó” vagyok, hiszen Magyarországról jövök. Mindezek a gondolattöredékek még tavaly télen a Double Bind bemutatójakor fogalmazódtak meg bennem. Épp ezért most izgatottan vártam az előadást, s szinte rögtön jelentkeztem is, hogy írok róla, mert kíváncsi voltam hogyan hat másodjára.

Nem teljesen az történt, amit vártam. Lehet, hogy csak a székem volt kényelmetlen, vagy a termet éreztem túlfűtöttnek, de azt hiszem, hogy nem csak ez hiányzott ahhoz, hogy igazán bevonódjak.

Abban ugyanakkor megerősödtem a székelyudvarhelyi előadás alatt, hogy szükség van erre a produkcióra, és egy-egy jelenete alatt elgondolkodtam azon, hogy Magyarországon az utóbbi időben mért nem születik több hasonló súlyú dokumentarista előadás. Marosvásárhelyen láthatóan megpróbálnak az alkotók mind a román, mind pedig a magyar társulat részéről átlépni a saját árnyékukon. Igen, egyszer már megtették a 20/20-ban, de ez nem elégséges. Különösen akkor nem, ha trauma-drámaként próbálom értelmezni ezeket az előadásokat.

S akkor innetől szigorúan a Double Bind-ra szorítkozom. Itt ugyanis két nemzetiség együttélésének megoldatlan problémáiról van szó. Arról, hogy mért nem tudnak kooperatívan, megbékélten együtt élni. Ha pedig innen nézem, akkor a maga töredezettségével, folyamatos probléma- és megoldáskeresésével, magával ragadóvá válik az előadás. Érezhető, hogy az alkotómunkában részt vevő két csoport egyaránt hordozza a trauma nyomait. A magyar szereplők nehezen tudják feldolgozni, hogy az övék Marosvásárhely múltja, a román szereplők nem értik a magyarok problémáit és úgy érzik egy láthatalan fal akadályozza a megértést, a közös jelennel pedig senki sem tud mit kezdeni. Az alkotókban érezhetően újra és újra a következő kérdések merülnek fel: hogyan közelítsünk a másikhoz? Lehet mindezt úgy tenni, hogy ne értsenek félre? Ha közelednek, akkor akár a családjukkal, a barátaikkal kell szembefordulniuk, vagy csak a gyarló hétköznapjaikkal. Az előadás alkotói mind a politikai korrektség és nyitottság jegyében nyúlnak a témához, de tényleg megy ez így? Előbb-utóbb mindenkiből kibukik valamiféle sértettség, ami egy személyes történethez, vagy élményhez kapcsolódik. Jönnek a történetek, ezek színházi megformálásának problémái, melyek számtalan újabb kérdést vetnek fel az alkotókban, és bennünk nézőkben is. Az alkotófolyamat válságos pillanatait bemutató jeleneteket már akkor is tölteléknek éreztem, amikor először láttam az előadást. Most pedig még inkább ilyen érzések fogalmazódtak meg bennem. Ugyanakkor, ha a trauma értelmezési keretei felől nnézem az előadást, épp ezekben a válságpillanatokban fogalmazódik meg a leginkább a felek traumatizáltsága. Most, tisztább fejjel, a gép előtt ülve azt érzem, beszélni akarnak, de nem tudnak, újra és újra ugyanoda jutnak, és nem probléma, hogy végül ezt őszintén fel merték vállalni.

Az előadás több ponton is bábelivé válik abban az értelemben, hogy keverednek benne a nyelvek és többféle formát használ (például performanszt, TV-műsort, személyes vallomást és paródiát). Az egyik legerősebb bábeli jelenet a TV-műsor, amiben láthatóvá válik, hogy még a két nemzetiségben sincsenek közös pontok az autonómia kérdésével kapcsolatban. A magyarság, mint kisebbség sem tud összefogni és egy erős álláspontot képviselni, de a románok sem értenek egyet ebben a kérdésben. Mindenki a saját álláspontját hangoztatja és nem tudnak a témáról beszélni, hanem csak kerülgetik, és mindezt úgy, hogy csak a saját problémáikkal foglalkoznak, előhozva sok más társadalmi problémát (női egyenjogúság, homoszexualitás). Míg az etnikai többségi-kisebbségi kérdésben a liberális és konzervatív álláspontok körül szerveződnek a vélemények, addig más kisebbségi problémák kérdése kapcsán, mint a női egyenjogúság, kiderül, hogy a román és magyar liberális férfiak egyaránt nem toleránsak, és végül a homoszexualitást mindenki egyformán elutasítja.

Nem tudom, hogy egy ilyen projekt alkalmával lehetséges-e sikerről, vagy kudarcról beszélni. Ami igazán számít, hogy megszületett ez az előadás a maga őszinteségével, és úgy érzem, ez mindenkinek segít abban, hogy elinduljon a másik felé. Ezen túl pedig segít az olyan „átutazóknak” is, amilyen én vagyok. Kezdek ugyanis árnyaltabban látni és gondolkodni, s lassan a „Tündérkert”-kép, melyet otthonról hozok, pixelekre bomlik, hogy azokban kis mozaikok jelenjenek meg, és újraalkothassak belőle egy másikat.

Nagy Sári

Az eset

AZ ESET

Fáj a fejem a próba miatt.

De akkor most igaziból fáj, vagy szimbolikusan?

Te is érdekes vagy, de én mégis inkább a drámára terelném a szót.

Női darab. Látszik-e?

Ezek a szövegek koppannak, ütköznek.

Sötét darab ==> Nézőbarát.

A mából táplálkozik a szöveg és színpadellenes. Jó értelemben.

Ha hagyományos irányba indulunk el, akkor kortárs népszínművet kezdünk létrehozni. Rossz értelemben.

Korrekt, legyártott előadás; kortárs népszínmű, ötven percben – nem szeretnék ehhez annyira érteni.

A mi színházi kultúránk alatt mit értesz?

Az egészet.

De mit? Román, magyar, erdélyi magyar…

Az egészet.

Huszonhat oldal, két és fél óra.

Még egy kicsit próbáljuk, és egynapos lesz.

Mikor színész voltam, mindig azt gondoltam: onnan a székből könnyű mondani.

És onnan a székből könnyű mondani?

Én föl szoktam állni.

Pályakezdő rendező. Pályakezdő drámaíró. Nem irigylem a színészeket.

Régi pályakezdő vagyok.

Neked van a hátad mögött egy Meggyeskert!   

Elkezdtél drámát írni?

Nem kezdtem el, csak beiratkoztam drámaíróira.

A premier előtt három nappal még nem tudták, hogy mit fognak játszani. Azt ígértem, hogy csak a premieren mondom meg.

Négy órát beszéltünk a halálról. Akkor tudtam, hogy lényegről beszélünk.

Azzal foglalkoztunk, hogy nem is foglalkoztunk vele.

A színház olyan, mint a jazz. Szigorú struktúrákon belüli imprózás.

Elbaszhatjuk. Romboljunk színházat.

Tisztelettel bánunk a jelennel.

Az eset esetlensége.

Szabó Janka

Interjú Sardar Tagirovsky rendezővel

Nagy Sári

Interjú Sardar Tagirovsky rendezővel

Mennyire más kortárs előadást rendezni, mint egy olyan nagy klasszikust, amilyen a Meggyeskert volt?

Teljesen más kortárs szerző művével és klasszikussal dolgozni, hiszen teljesen más irányultságban és világban élő szerzőkről van szó. Csehov nagyon pontos, minden mondata helyén van, és az alkotófolyamatban játékos műtétet hajtunk végre, miközben mi is nagyon pontosan dolgozunk. A kortársban az izgat, hogy formailag is nagyon közel vannak hozzánk az emberek.

Úgy éreztem, hogy egy prózában elmondott nagy zenei művé állt össze az előadás.

Azt hiszem, ez tökéletes értelmezése az előadásnak. Pont azt szerettem volna, hogy ne a rossz értelemben vett prózaiság működjön a nézőkben, hanem beinduljanak tudatalatti értelmezések is, melyek továbbgondolásra ösztökélik. Az előadás során egyre gyakrabban felhangzó zenék csak a hallható lenyomatai ennek a törekvésnek, s a szövegeket is így igyekeztünk komponálni.

Milyen érzés volt a váradi társulattal dolgozni?

Nagyon izgalmas és jó munkafolyamat volt, nagyon lelkes csapatnak tartom őket. Hiányozni fognak most, hogy már nem leszek aktívan velük.  

Milyen vízválasztó pontokat tudnál kiemelni a próbafolyamatból?

Azt hiszem, hogy ezek a pontok mindenkinél máshol voltak. Az előadás még mindig folyamatos változásban van. Most a dráMÁn is próbáltunk még, s átrendeztem ide az udvarhelyi térbe.

A próbafolyamatot milyen metódusok alapján építetted fel?

Ha hozzányúlok a szöveghez, akkor szeretek abban nagyon pontos lenni, de nem szeretem ráerőltetni a színészekre azt, amit én az íróasztal mellett ötlöttem ki. Azt gondolom, fontos, hogy közösen tanuljunk az emberekről, akikkel együtt dolgozunk az adott előadásban. Minden helyen fontos az, hogy kicsit az emberi tényezőkkel foglalkozzunk. A próbafolyamat arról szólt, hogy miért kell ezen az anyagon keresztül megismernünk egymást. Nagyon szeretek naivan hinni, olyankor kitisztulnak csatornák, és a néző szempontjaival tudok azonosulni. Nézőből tudom látni a próbafolyamatot.

Ezért volt, hogy velünk együtt jöttek be és mentek ki a színészek, s közöttünk foglaltak helyet?

Egyrészt igen, másrészt viszont az is volt ezzel a cél, hogy a nézők érezzék, ezek az emberek olyanok mint mi, közöttünk élnek.

A TEÁ-n említetted, hogy sokat tréningeztetek a társulattal. Milyen jellegű tréning volt ez?

Itt nem feltétlenül fizikai tréningekről van szó, s nem is asztali próbákról. A tréningnek az a célja, hogy megérezzük, másmilyen idők is működhetnek, mint amihez hozzászoktunk. A színésznek is fontos, hogy a saját belső idejét megértse, tágítsa, adott esetben tudjon szembenézni azzal, és annak a végével, tehát a halállal. Fontos, hogy a színész megértse, holnap nem biztos, hogy tudunk találkozni, ez egy egyedi pillanat. És lehet, hogy a nézővel is így van. Sok néző azzal az időérzettel ül be, amire a világ szoktatta, és sok alkotó ugyanerre buzdít. Az eset ebből a komfortzónából próbál kimozdítani.

Úgy gondolom, ezekkel az értelmezésekkel, impulzusokkal erősen visszanyúlsz a gyökereidhez, az orosz színházi kultúrához. Mit gondolsz erről?

Nem nagyon szoktam ilyen szempontból foglalkozni a kultúrával, ahonnan jöttem. Ezt nem nagyképűségből mondom, mert nagyon sokat kaptam az ottani emberektől. Nekem az egész életem egy nagy utazás. Innen nézve az ottani létezés abszurdnak tűnhet, pedig ez is a valóság része. Ezt már több interjúban elmondtam, de most elmondom megint, hogy mit jelentett nekem, amikor a nagymamáméktól elindultak a rokonaink egy utazásra. Ő már hajnalban felkelt, hogy süssön-főzzön, s az ételek és a tea elfogyasztása közben sírtak, hogy most el kell köszönniük. Úgy gondolom, a mai világban ezeket a pillanatokat nagyon nem tudjuk megélni és a születésnek sem tudunk tisztán örülni…

Ahogyan talán az együttlét pillanatainak sem.

Igen, igazad van, elvesznek a mai világban a pillanatok varázsai, s adott esetben nekem is a Facebook-idővonalam fontosabbá válik, hiába törekszem arra, hogy átéljem őket.

Az eset

AZ ESETek többsége

Az eset. Szigligeti Színház, Nagyvárad

Járja az a mondás, miszerint a kevesebb néha több… A több néha kevesebb. De vajon, ha a történet rólunk is szólhat, mennyire vagyunk elnézőek? Egy fiatal rendező, Sardar Tagirovsky, rendezésében a nagyváradi Szigligeti Színház Szíjártó Tímea-Aletta Az eset c. drámáját mutatta be. A mű, amely 2014-ben a dráMÁzat II. drámaíró pályázaton nyerte el az első díjat, a vidéki emberek életével és problémáival foglalkozik. A szöveg szereplőinek névtelenségében van valami, ami nagyító alá helyezi az élethelyzeteket, amelyek valóban a mindennapokról szólnak. Szó van itt álmokról, szerelemről, munkahelyről, pénzről, betegségről, sablon-mindennapokról… A kicsi ember nagy szeretne lenni. És boldog.

Az alkotók az előadás kiindulópontjának az általánosan jelenlevő ESETlenséget nevezik meg. Önkéntelenül azonban Madách Imre Az ember tragédiájának záró mondatai juthatnak eszünkbe: „Mondottam, ember, küzdj és bízva bízzál!” Az örökös küzdés az, amely a szereplők életét – ahogy a mi életünket is − összeköti. Nem a valós emberi viszonyok, nem a nagy gondolatok, hanem az a szellem, amely masszává gyúr össze bátorságot, erőt, hitet, reményt, és még ki tudja, mennyi fontos összetevőt.

A színpad fölött megannyi lelógó, égő (vagy pislákoló) villanykörte. Talány, hogy kinek mit jelent. Az előadás alatt rendre voltak remény-, boldogság-, Isten-, álom-fények, amelyeknek talán a meghitt hangulatteremtés is lett volna a céljuk. Ám az előadás sok kusza, folyton ismétlődő, sokszor értelmetlennek tűnő gesztusa miatt érdektelenné váltak. Nemcsak a villanykörték, hanem sok más jelenet is tompává vált az erőltetéstől, így a záró kórus-jelenet, ahol kánonszerű egyén-közösség felelgetést lehetett látni. Bár illeszkedett ebbe a túlzsúfoltságba, tömörségében talán több mondanivalót nyújtott volna.

Mint nézőt, a szereplők kissé kihagytak ebből a közös projektből. Nem valósult meg együttműködés nézőtér és színpad között, annak ellenére, hogy a színészek a nézők közé ültek, váratlanná téve ezzel minden új szereplőnek a megjelenését. Bár közvetlen volt, mégis távoli. Már a kezdetben kialakult a várakozó hangulat, ugyanis bár a színtéren két alak ült, látszólag ők is vártak valamire. Aztán megszólalt a háromszoros nézőtér egyik oldalán az egyik szereplő, majd így folytatódott az előadás végéig a szereplők kilétének felfedése. A színészek játéka többnyire hitelesnek hatott, mégis mintha egymásért, egymásnak játszottak volna csupán. A fölösleges, szándékos túljátszások és hisztériák a nézőt kizökkentik a már megszokott ritmusból. Kérdés, hogy ezzel a feszültségkeltő helyzettel mennyire tud toleráns lenni a máshoz szokott néző, és hol vannak a belső határai.

Az előadást az összetett szó jellemzi leginkább. Összetett vagy összeragasztott? Utóbbi talán túl negatívan hangzik, mégis vizuálisan könnyebb elképzelni egy olyan előadást, ahol egy-két meghatározott téma körüli jelenetek egymáshoz vannak illesztve, de ahol a formák nem mindig találnak. Így keverednek az előadásban például a testvér párosának mozgáselemei és az operaária. Persze, nem elvárás, hogy egy a hagyományos színházat felülírni akaró előadásnak egybevágó részei legyenek. De mégis, ha túl sok a nem passzoló illesztés, feltűnik, hogy valahol nincs harmónia, valami felbomlott és zavaró. A történetben párhuzamos történetek, problémák, félreértés, tudatlanság van jelen, mindez különböző hatáskeltő eszközökkel, mint a hang és a fény, amelyek uralják az egész teret. Akár egy moziban, ahol várod a következő képsort, hogy aztán megkapaszkodj a székedben, unalmadban vagy a biztonságod miatt. És aztán van egy letisztult, mindent eltakarni akaró végső kép, egy immár gyertyaláng fényében mosolygó tömeg. Teljes összevisszaság egyetlen előadásban.

Türelemjáték − avagy meddig lehet tágítani a teret és az időt, hogy végül mégis megmaradjon az Egész, és a sokból ne sokk legyen. Kihez szól? Akárkihez. Mindenkihez.

Kiss Krisztina

Zéró

Harmadik öngyilkossági kísérlete után, újjáélesztéskor Lány unottan szól oda Fiúnak:

Láttam magunkat kívülről

– És milyenek voltunk?- kérdi Fiú szerelmesen remegő lábakkal, az egyre közelgő halállal mit sem törődve.

– Átlagosak.

Kétségbeesett törekvés arra, hogy mi majd másképp csináljuk. Hogy nekünk majd sikerülni fog kiválni a mindennapiból, a szürkéből. Hinni szeretnénk abban, hogy nekünk hivatásunk van, elrendelt, kiemelt fontosságú, nemes és jóravaló. Tudni akarjuk kiválóságunk sorsszerűségét. Botos Bálint Zéró című előadása az átlagosság mesterséges elidegentésének kérlelhetetlen okait és lehetőségeit tárgyalja. A mű szereplői – kimondva vagy kimondatlanul – értelmet és magasztos feladatot, célt keresnek saját életükben. Fontos és egyedi létük leigazolására törekszenek, magyarázzák bizonyítványukat önmaguk és mások előtt. Görcsösen ragaszkodnak egy-egy általuk kiválasztott tervhez, életúthoz, magzathoz anélkül, hogy észrevegyék ennek öncélúságát és esetlenségét. Másoktól várva visszaigazolást, mások befolyása alatt és mások hatására választott életútjukat hittel vallják sajátjuknak. Az isteni megtapasztalás, a boldogság, a különleges megélésére várnak. A csodát hajszolják erőszakkal, hogy környezetüknek bebizonyíthassák: van létjogosultságuk és közben észre sem veszik, hogy esetleges diadalmukkal vagy elbukássukkal ugyanúgy egyedül maradnak majd, mint küzdelmükben. A szereplők magánya érezhető: egyesek által felvállalt, mások által mégcsak nem is érzékelt, csak tudatalatt egyre sürgetőbb problémát jelent.

A Váróterem Projekt egy minden korosztály számára aktuális és fogyasztható előadást tár elénk, amelynek könnyed, groteszk stílusa csak fokozza a feldolgozott téma mélységét. Közhelyek halmazát felmutatva késztetik a nézőt egyre több rétegben és szemszögből megvizsgálni az adott problémát. Botos Bálint rendezésében a Váróterem Projekt színészeinek játéka hiteles, sokszínű. Az élet-halál problematikáját hol minden félelmet meghazudtoló iróniával szemlélik, saját karakterükről mondva ítéletet, hol a legesendőbb, emberi valomással állnak a nézők elé.

Minden rendben van, tényleg, csak éppen itt belül nem – szól egy szorongó lány, akinek őszinte kijelentése az összes szereplő életére érvényessé válik. A Művészre, aki ihlet hiányától szenved és akit félelmei meggátolnak egyetlen sor leírásában is, nehogy a Nagy Műről kiderüjön, mégsem sikerült olyan nagyra. Fél a házasság unalmától, fél a megfogant gyerek megtartásától, fél mindentől, ami bizonytalan. Élete addig lehet reményteljes, amíg csak készül a Nagy Tettekre. A végrehajtásuk már végzetes fordulatokat rejthet magában. Barátnője szerencsétlenség-sütik osztogatásából él, életbiztosításokat köt. Halálból keresi a kenyerét, míg meg nem fogalmazódik benne a nem is maga által választott cél: a születendő gyermeke felnevelése. A látszólag önálló és magabiztos nő határozottan jelenti ki: én egyedü is megcsinálom, miközben máris az új életre testálja a felelősséget, hogy helyette is majd Nagy Emberré váljon.

Szorongó lány segélykérően hozza szóba minduntalan ezt a számára értelmezhetetlen érzést, magyarázatot keres arra, hogy miért érez egy mély, megmásíthatatlan szomorúságot, külső okok hiányában is. Minden mondatát, minden tettét átjárja ez a kísérteties tehetetlenség, ami az élet értelmetlenségéből ered. Nincs hite a megváltoztathatóban és már fel sem merül benne, hogy valaha elmúlhat ez az érzés, helyette újabb és újabb leigazolást keres arra, hogy miért kell inkább a halált, a semmit, a zérót választania.

Kísérletek hosszú sora után a szereplők tehetetlenül, széttárt karokkal állnak: nem maradt Semmi. Művész és barátnője külön tervezik tovább az életüket. Egyetlen közösnek ismert tárgyuk van – nem a magzat -, a kanapé. Munkások érkeznek a lakásba, elszállítani készülnek szerelmük utolsó maradványát is. Művész azonban alszik. A kanapén alszik – és minden bizonnyal – álmodik. A munkások hosszas töprengés és filozófiai értekezés után meghozza az ítéletet:

– Pszt, nem költhetjük fel… álmodik!

Jancsó Hajnal