Drámázat II. – felolvasószínházak

A hetedik alkalommal megrendezett DráMa Kortárs Színházi Fesztivál utolsó előtti napján került bemutatásra a Tomcsa Sándor Színház kezdeményezésében a második alkalommal meghirdetett drámapályázat nyertes műveinek kiadása, a Drámázat II. című könyv. A kiadványt, illetve az előmunkálatokat Köllő Kata színikritikus és Lőkös Ildikó dramaturg mutatták be. A pályázat kiírója a Nagyváradi Szigligeti Színház, az Udvarhelyi Tomcsa Sándor Színház és a Marosvásárhelyi Színművészeti Egyetem Magyar Kara. A DráMAíró kategória mellett idén a DraMAutor-t is meghirdették, amelyre román nyelvű, eddig be nem mutatott műveket vártak. A Debüt kategória létrehozását a Szigligeti Színház vállalta. Százötvenkét mű érkezett be a pályázatra, melyből öt dráma került be az antológiába.

A beküldött művek közül három dráma került bemutatásra az idei DráMa fesztivál alatt. Az eset című darabot Sardar Tagirovsky vitte színre, a nagyváradi Szigligeti Színház társulatával, Szmodis Jenő Ultimátum valamint Laurenţiu Budău Apocalipsa vine de pe facebook című darabját az udvarhelyi Tomcsa Sándor Színház mutatta be felolvasószínházi formában.

Szmodis Jenő Ultimátuma egy család hétköznapjaiba enged betekintést, amelynek szereplői egy fásult és érdektelenné vált családapa, egy fiatal lány – a család talpraesett reménysége –, bátyja, akit csődtömegként kezelnek, valamint a magányos anya, aki mindent megtesz, hogy gyermekei kedvében járjon. Különös tulajdonságokkal rendelkező férfi lép a család életébe, aki öncélúan és önjelölten akarja megmenteni férfit ebből az unalmas, langyos és egyre érdektelenebb helyzetből. Győzködések sora követi a díjbeszedő-parafenomén megjelenését, aki hosszabb-rövidebb időszakokra visszaviszi a férjet a múltba, a feleségével való megismerkedésének pillanatába. Ott pedig más döntési lehetőséget ajánl, az újrakezdését. Az újrakezdés opciójával együtt azonban a jelenlegi viszonyok is megszűnnek majd – a múltba utazás eredményeképpen a mostani helyzet elpárolog, mintha sosem létezett volna. A férj belemegy az időutazásba, elköszönve a családjától, és ugyanabban a valamikori helyzetben találja magát: újra feleségének udvarol. Szmodis Jenő drámáját meglepetés zárja: mire kiderül, hogy a férj ugyanazt az utat választja, és úgy ébred föl, mintha mindezt csupán álmodta volna, csengetnek. A család ajtót nyit és ott áll előttük a parafenomén, akit a feleség rögtön karon ragad, s búcsú és kérdezés nélkül ennyit mond: indulhatunk.

A DráMa fesztivál utolsó napján Laurenţiu Budău Az apaokalipszis a facebookról jön című darabját vitték színre a Tomcsa Sándor színház előterében. A mű alapgondolata a Facebook-generáció három tagja által megfogalmazott kiáltvány: Mi vagyunk az új generáció! Ne ítélkezzetek felettünk! Gondolkodjatok!, mely a dráma során kétszer is átalakul, míg jelentése gyökeresen kifordul és megváltozik: Soha nem leszünk egy generáció! Féljetek, ne gondolkodjatok! Ítélkezni fogunk mindazok felett, akik gondolkodni merészelnek! Laurenţiu Budău darabja az új generációs problémák egyik leggyakoribb és legmeghatározóbb kérdését helyezi központba: az online világban gyakori feltétel nélküli bizalom jelenlétét és a folyamatos ellenőrzéstől, dokumentált világtól való félelem mérlegét. A kort a saját és mások intimitásának teljes feltárása jellemzi, miközben az egyén görcsösen ragaszkodik a magánéletéhez. A dráma az X és Y generációk között felismerhető mérhetetlen távolságot mutatja be, mely teljes új viszonyulási módot jelent nemcsak az online-világhoz, hanem a mindennapokhoz is.

A könyvbemutatón elhangzott, hogy a beérkezett művek szerzői átlagban tíz évvel fiatalabbak az első pályázat szerzőihez képest, így természetesen a drámákban megjelenő témák és problémafelvetések is közelebb állnak ehhez az új generációhoz. A dráMa fesztivál felolvasószínházi előadásain jelenlevő nézők legnagyobb százaléka színházi szakember volt –, így reményeink szerint a közeljövőben újabb és újabb, a kiadványban felfedett drámák kerülnek majd bemutatásra.

Jancsó Hajnal

A nemek és igenek megkérdőjelezése

A kolozsvári GroundFloor Group Parallel című előadása kérdéseket vet fel és válaszokat vet el a nemekkel kapcsolatban. A nemek milyenségéről, az ezekhez kapcsolódó konvencionális viselkedésmódokról, a nemek társadalomi szerepéről mindenkinek van egy nagyrészt kulturálisan kódolt elképzelése. Ezeket a csípőből jövő válaszokat semmisíti meg az előadás. Merészen, lendületesen és érzékenyen beszél a másság kérdéséről. A kiindulópontul szolgáló történetek személyesek, de talán épp az őszinteségük miatt képesek mindenkihez szólni.

Már a címben felfedezhetjük a kettősséget, amely az előadásban dominál. Az előadás koncepciójáért és koreografiájáért Sinkó Ferenc felel Leta Popescu társrendezővel együtt, a két előadó pedig Lucia Mărneanu és bodoki-halmen kata. Az előadás nyelvi közös nevezője az angol, amelyből az előadók csak pár mondat erejéig váltanak saját anyanyelvükre. Kettősséget sugall a színpadkép is: a játékteret két szimmetrikus részre osztja egy fal, ez az egyetlen markáns objektum – ezen kívül csak piszoárokat, focilabdákat, meg néhány kelléket látunk. Az előadók a két külön térben játszanak, kivéve az előadás legelején. A színpad előterében két rikító ruhába öltözött lányt látunk, akik elindítanak egy torna-videót, amelyet csak ők látnak. Tornázni kezdenek, mozdulataik révén kinagyítva láthatjuk a (vélhetően a videón futó) gyakorlatsort, amelyet művészi pontossággal hibáznak el újra és újra. Vicces, ugyanakkor kényelmetlen látványt nyújtanak, hiszen az egyszemélyes rítusok körében a fürdőszobai tevékenységek után dobogós helyen van a házitorna. A csajos ugrabugrát lassan felváltja a markáns ugrókötelezés, fekvőtámaszozás és súlyzózás, groteszken eltorzuló arckifejezésük láttán elgondolkodhatunk, hogy mit bírhat el egy test, illetve, hogy mennyi munka van egy-egy feszülő bicepsz mögött. A videóból jövő utasításokat („és most jobbra, és most balra”, „hajrá lányok!”) elnyomja dj danaga karakteres zenéje.

A workout után a lányok „elfoglalják” saját terüket, szimultán mozgássoruk két külön úton beszél saját testükhöz és nemiségükhöz fűződő viszonyukról. A bensőséges hangulatot árasztó zene és mozgássor keretén belül feltérképezik testüket, női mivoltukat tagadva rejtik el és tapogatják melleiket, majd egyikük szigetelőszalaggal, másikuk ragasztószalaggal tekeri körbe azokat. Tanúi vagyunk furcsa átalakulásuknak: szakállt ragasztanak, frizurát kreálnak, öltözködnek. Végigkövetjük, hogyan váliknak kifogástalan, öltönyös, frizurás úriemberré, illetve nonkonformista, latexruhás punkká. Együtt és külön-külön, egymással párhuzamosan adják elő saját egyszemélyesüket, amelyben bodoki-halmen kata ukulelén játszva énekel a leszbikusokról, másságról, címkékről, Lucia Mărneanu pedig egy standup comedy-szerűség keretein belül bombázza a homoszexuálisokról szóló vicceivel a közönséget. Az elején még nevet a közönség, de lassanként a nevetést felváltja a csend és a szégyen – elfogy a nevetnivaló. Ebből vált az előadás egy, a Miatyánkat parafrazeáló monológra, melynek szólamait bodoki-halmen ismétli. Egységükből egy őszinte, mindenkihez és mindenkiről szóló dallamos vallomás kerekedik, melynek végén csak az elfogadás hangulata marad. Látjuk őket, sajátságos mivoltukban, másságukkal együtt és végül nélküle: csak az ember marad.

Az előadás mindenkihez elér, újrafogalmazza a konvenciókat, megkérdőjelezi a berögzött sémákat. A parallelek összefonódnak,  a nemek kérdésköréből csak az igenek és az elfogadás marad.

Szabó Janka

Sorsjáték

Milyen az az előadás, amikor mi dönthetünk a szereplők sorsáról? Gondoltad volna, hogy interaktív módon kezdődhet egy színházi előadás? Nem? Figyelem! Kezdünk!

Humorérzék szükségeltetik. Kérem, éljenek vele. Start!

Ana Mărgineanu rendező kétnyelvű előadása, Peca Ștefan A szentgyörgyi szent (Sfântul din

Sfântu Gheorghe) című darabja alapján született, és a város magyar, román és roma lakóit mutatja fel egy történetben. Egy történet több idegennel, történet, ahol mind együtt vagyunk. A darab a Csak Jót Romániáról c. előadássorozat negyedik része. Történet egy városról, amelyben a városlakók egy másik perspektívából pillanthatják meg városukat.

Színház a városról. De mit érthet az előadásból egy magyar anyanyelvű? Hát egy román anyanyelvű? Mi történik a nyelvvel? A szereplők milyen nyelven beszélnek? A román színészek beszélnek magyarul? S a magyar szereplők románul? Ha kell, megtanulnak. Vagyis a román magyar lenne? A román is magyar lenne? Etnikumtól vagy anyanyelvtől függetlenül az alkotók a város teljes lakosságára számítanak nézőként. Az előadás alkotói úgy döntöttek, hogy megcserélik a történetben megjelenő etnikumok nyelveit. A magyar szereplők románul beszélnek, a románok magyarul.

Nem egy dokumentarista előadás a szentgyörgyi román színházé, viszont a benne felvetett problémák – egy őrkői roma lány sorsa, az őt segíteni akaró házaspár anyagi és érzelmi nehézségei, a város szükségben szenvedő lakóinak történetei – a valóságból táplálkoznak. Ez egy újfajta megközelítése a kultúrák közti dialógusnak.

Csegzi Noémi

Játék az idővel. Igen. Nem.

Székely Csaba Szeretik a banánt, elvtársak? c. monodrámája eredetileg a BBC által meghirdetett pályázaton Imison-díjat nyert rádiójátéka. Minden bizonnyal a hanganyag is lehet elégséges, ha megfelelő az előadó hangja, a hallgató környezete. A marosvásárhelyi Yorick Stúdió egyszemélyes előadása azonban, amelyet Sorin Militaru rendezett, megkérdőjelezi azt a feltevést, hogy a témát csupán hanggal el lehetne intézni. A darab arról szól, hogy Veres Róbert, a Ceauşescu-éra diktatórikus rendszerének megélője, avagy túlélője, egy értelmi fogyatékos fiú mesél. Mesél, akár egy örök gyermek, akinek magas rangot viselő apja volt az isten, és aki bár mindent látott és érzékelt a környezetében, valahogy mégis sajátosan naiv vakságban élt. Vakság. Igen. Nem.

Habár lehetett volna egy többszereplős előadás, szerencsére nem szerepekről kell beszélni, hanem egyetlen szerepről és színészi játékról. Valamiért sokszor nincs figyelembe véve, mégis igenis számít, hogy a néző hol ül. Nem mindegy, hogy a színész tőlünk maximum két méterre van, és intenzíven érződik a feszültség, vagy az ember a hátsó sorokból a színpadi jelen töredékét érzi. Ha utóbbi történt volna, talán nem ez az írás születne, de ezt nem állítom biztosan. Sebestyén Aba teljesen hiteles Robi. A szöveget olvasva nehéz elképzelni másvalaki hangjával és gesztusaival ugyanezt a szereplőt. Nehéz. Igen. Nem.

A díszlet minimalista. Egyetlen fehér fallal összekötött fehér padló. A mennyezetről lelóg egy ventillátoros lámpa. A falon egy mosdókagyló, a padló közepén egy szék, egy asztal, rajta fajátékok, amelyek a kombinatorikus készséget és kézügyességet fejlesztik. Egyfajta önkezelési lehetőség. Mindezekből arra lehetne következtetni, hogy ez a tér egy pszichiátriai intézet egyik szobája. Lehetne, csakhogy egészen az előadás végét megközelítő pillanatokig várat magára a „kopp”-pillanat. Akkor ugyanis szinte fejbe vágnak a monológban elhangzó információk. Fejbe vágnak. Igen. Nem.

A kommunizmusról szóló előadások, könyvek, beszélgetések sokszor igen elcsépeltek. Ez esetben plusz pont az, hogy egy teljesen más szemszöget látunk, nem csak az egyik oldalt, vagy kizárólag a másikat. Róbert a párttitkár azon fia, aki jelen van, de valahogy mégis egy külön világot épít fel magának, egy Banánvilágot. Mesélése közben is banánt eszik (ha épp nem a csapból töltött „hazai” ásványvizet issza). Ebben a Banánvilágban nagyon furcsa dolgok történnek. Nem megmagyarázható, főleg nem felfogható változások, Robi cseberből vederbe sodródik. A szöveg kegyetlen, főleg egy olyan ellentmondásos helyzetben elmondva, ahol egy nem épelméjű felnőtt gyermek beszél öngyilkosságról, gyilkosságról, börtönről. Kegyetlen. Igen. Nem.

Az előadás legszebb része mégsem ezek közül való, hanem az az idő-kompozíció, ami több különböző részlet segítségével jön létre. A tér-idő viszonya számomra egy már elkezdődött, de véget nem érő folyamatot láttat, a fehér fal-padló be nem fejezett és nézők felé nyúló képe miatt. Aztán ott van a ventilátor dinamikus mozgása, így biztosítva különböző áthidalásokat egyik képkockából a másikba. Erre az időbeli folyamatosságra játszik rá maga a mesélés is, a tökéletesen megszerkesztett ritmusával. Mintha gúnyt űzne a néző azon tulajdonságából, amivel képes a dolgokat behatárolni. A mesélés pedig egy kört írt le az időben, hiszen a jelennel kezd („Veres Róbert vagyok.”), aztán a kommunista múlt történetei és a rendszerváltás utáni jövő reményei kapnak teret, hogy aztán újra a jelenbe kerüljünk. Mint egy mókuskerék, amelyből nem lehet kijutni. Diliházi mókuskerék. Igen. Nem.

Kiss Krisztina

„A hazaszeretet nem lehet mások utálata.”

Lénárd Róberttel, az Újvidéki Színház Bánk bán előadásának rendezőasszisztensével beszélget Szabó Janka, teatrológus hallgató.

Voltál már rendezőasszisztens többek között Alföldi Róbert, Sorin Militaru és Urbán András mellett. Urbán mellett többször is. Miben áll az asszisztensi munka?

Azt gondolom erről, hogy nincs recept. Ahány rendező, annyiféle asszisztens. Urbán András ennél még bonyolultabb, mert nála minden egyes projekt más asszisztensi munkát igényel. Az utóbbi években leginkább anyaggyűjtéssel és bizonyos tapasztalatokkal járulok hozzá az előadásokhoz. Anyaggyűjtés ebben az esetben rengeteg – főleg textuális – anyag begyűjtését jelentette. Ezek törtésze került bele az előadásba.A nemzettudattal, vagy a nemzet fogalmával kapcsolatos történelmi idézeteket gyűjtöttem, általában politikai beszédeket. Széchényi, Deák Ferenc, Horthy, Szálassy, talán még Marx is volt köztük. Ami végül bennemaradt az előadásban, az az Aranybulla húzott verziója, amelyben a király ismerteti az új törvényeket. Ez valóban Endre király rendelete, amely hihetetlenül sokáig érvényben marad: a 20. században vonják ki a forgalomból. Ez az okirat a magyar jogtörvényeket tulajdonképpen 700-800 évig befolyásolja.

Kicsit beszélnél a Bánk bán munkafolyamatáról?

Gyarmati Kata studiózusan állt hozzá a dramaturgiához. Van egy Bánk bán–kommentárok című kötet, amelyet Pándi Pál és Bernát György írt, és amelyben nagyon részletesen és hosszan mennek át a darabon. Kata rengeteget dolgozott ezzel a szöveggel. Az előadásban minden irodalomtörténeti jelentőségű momentum benne van. Ezek a nagy mondatok, amelyekkel nehéz kezdeni valamit. Döntéseket kell hozni: elsütöd, nem sütöd el, hogy sütöd el…

Urbánnak van egyfajta “antiretorikai meggyőződése”, hogy a színház nem az, hogy kiállunk és felmondjuk a nagymonológokat. Épp ezért, végletekig van húzva a szöveg. Katonának húsz oldalba került, míg kifejtette, hogy Ottó szeretné megszerezni Melindát – Urbán ezt húsz másodperc alatt megmutatta azzal a jelenettel, amelyikben Ottó maszturbál a címer előtt, Melinda nevét hajtogatva. Hipergyorsan lezárja ezt a fejezetet, és minden világos.

Ami érdekes volt, hogy meg akarta tartani a politikai szövegeket. Ezért maradt benne Tiborc nagymonológja. Ahhoz képest, hogy a többi szövegből mennyit kivágtak, ez szinte “sértetlenül” elhangzik, mint releváns mai információ.

Urbánra még az is jellemző, hogy szeret komplexen dolgozni. Nem akar választ adni, mégcsak egy A-B típusú választási lehetőséget sem, hanem szeretne egy sokszínű palettát megmutatni – úgy gondolom, ez sikerül is neki. Például, amikor az előadásban mindenki elmondja, hogy számára mit jelent a haza – mindenkinek mást.

Hogy viszonyultatok ahhoz, hogy egy nemzeti tematikájú előadást csináltok, mégsincs egyfajta “egységes hazakép” a fejetekben?

Miért is lenne? Erről szól ez a jelenet. Nem az a baj, hogy ennyi képünk van a hazáról, hanem hogy ezen képesek vagyunk összeveszni. Ez pedig sokszor nem önmagáért, hanem mások ellenében szól – és a haza nem lehet mások utálata. A személyes identitás része lehet az, hogy valamivel szemben határozod meg magad, de a hazaszeretet nem szólhat erről.

A próbafolyamatban például beszélgettünk arról is, hogy a lokális identitás mennyire meghatározó, legyen az falu, város, vagy akár városrész. Az ember identitása elsősorban nem az ország. Mert mi a haza? Legyen Szerbia. Jó, de akkor neked Jagodina a hazád? Nem. Belgrád a hazád? Nem. És akkor megint ott tartunk, hogy az ország kétharmadát tulajdonképpen nem is ismered annyira, hogy egyáltalán azt tudd mondani, hogy bármi közöd hozzá — nem hogy azt mondd, az a hazád.

Az előadás, mivel kisebbségi közegben jött létre, talán jobban funkcionál az erdélyi közegben, mint Magyarországon (nyilván ez ennél sokkal árnyaltabb). Mit gondolsz erről?

Úgy gondolom, egy előadás elsődlegesen annak a lokálközönségnek szól, amelynek közegében születik. Ha megfelelően szól, természetesen megszólít más közegeket is. Erre például a Neoplanta jó példa. Az egy specifikusan újvidéki előadás, mégis: végigmászott már az egész ex-Jugoszlávián, egyedül Boszniában nem járt még. Mindenhol ugyanazzal a lelkesedéssel tudták fogadni, mindenki magáénak éli meg azt a történetet, miközben egy meglehetősen lokális sztori. Az, hogy direkt univerzális igazságot akarunk megfogalmazni – szerintem ilyen nincs.

Az Újvidéki Színházba rengeteg szerb jár, nekik mi a reakciójuk az előadással kapcsolatosan?

Kedvelik. Urbán még a Bánk bán előtt foglalkozott a nagy szerb nemzeti drámákkal is. Van egy Banović Strahinja (úgy lehetne fordítani, hogy Sztrahinya bán vagy Sztrahinya bánfi) című darab, egy szerb nemzeti mítosz feldolgozása, a koszovói háború közvetlen előzményeiről: abban például a koszovói csata egy focimeccs. Ami, tekintve a szerb futballszurkolókat, a nacionalizmus sportvonatkozásait, tökéletes volt, és megrázó is. De úgy, ahogy nagy valószínűséggel egy erdélyi nem tudja, hogy a szerbeknek mit jelent ez a dráma, úgy a szerbeknek fogalmuk sincs, hogy a Bánk bán egy nagy nemzeti magyar dráma. Fogalmuk nincs arról, hogy ebből íródott egy nagy nemzeti opera, fogalmuk nincs arról, hogy ennek az operának a szerzője írta a Himnuszt. Mindaz a nemzeti érzés, amely vélten vagy valósan hozzátapad a darabhoz, az a szerb közönségnek nem létezik. A Bánk bán tipikusan az a szöveg, amiről a magyarok között annak is van véleménye, aki nem olvasta.

A végén az interaktív játékkal mi a helyzet? Mennyien maradnak, vagy nem maradnak bent?

Közönsége válogatja. Inkább az az érdekes, hogy mikor mennek ki az emberek. Nálunk az Európai Uniós csatlakozások leállításánál mennek ki a legtöbben. Szerbiában egyfajta holtponton vagyunk a rendszer- és kormányváltás óta. Akkor kint voltunk az utcán egy hétig. Az egész ország. Tizenhat voltam akkor. Az volt talán az utolsó pillanat, amikor az ország nem volt megosztva, az addigi skizofrén helyzet akkor vált egységessé. Utána az ország még pár évig reménykedett, majd beállt a stagnálás. Egy olyan méretű apátia, amit addig még nem látott az ország. Mindannyian tudjuk, hogy a megoldás nem az Európai Unió, de mégis: valami felé lépést jelent. Legalábbis erre következtetek, látva, hogy tömegével mennek ki ennél a résznél. Nem várják meg például a sorozást, ami Erdélyben és Magyarországon sokszor a legfőbb indok.

Az előadás erőteljes politikai visszhangot kapott. Ami az Urbán munkáit ismerve nem meglepő.

Ezt én jónak gondolom. Érdekes, amikor azt mondják, hogy túl provokatív. Mert mi más célja lenne a színháznak? A “provokációnak” van egy negatív felhangja, miközben lehet pozitív is. Kiprovokálhatok egy érzést, egy reakciót, egy választ — erről szól a színház. Azt mondani, hogy egy előadás provokál, nem negatív. Pontosan az lenne a tragédia, hogyha ez az előadás úgy játszódna végig, hogy a nézőben semmi nem bolydul fel. Ez konkrétan értelmetlenné tenné a munkát.

Ezzel picit olyan a helyzet, mint a kritikával. Ez egy főnév, amihez túl sok negatív mellékzönge társul.

Igen, mindig van ilyen – sokszor hallottam azt a kifejezést, hogy nem kritikát írt, mert dicsérte az előadát.

Szoktátok követni ami megjelenik az előadásról?

Követtük, követjük. Részben a munkámhoz tartozik,de leginkább amiatt, mert érdekel. Már az első kritikák hatására is beindult egyfajta polarizáció az előadással kapcsolatban. Pozsgai Zsolt…

Ha akarod húzzuk ki a nevét egy jóindulatú “egyik kritikusra.”

.. írt egy cikket, amelyben nagyon lehúzta az előadást, de nem szakmai okokból. Érdekes mödon ezt pár jobboldali hírportál gyorsan át is vette.

Gondolkotam a POSZT-on kirobbant, botránynak titulált eseményeken. Bánk bán talán inkább egyfajta katalizátor volt.

Igen, de errről nem nagyon szeretek beszélni. Nem azért, mert kényelmetlen állást foglalni. Egész egyszerűen annyi a helyzet, hogy én például abban hiszek, hogy ügyek vannak, és nem pártok. Nem akartunk mi sem jobbra, sem balra állni, viszont mindenki állítgat minket ide vagy oda. Azért nem szeretünk erről beszélni, mert nem érezzük, hogy sok közünk lenne hozzá.

(fotó: http://www.uvszinhaz.com)

Amikor az idő relatívvá válik

Kerekasztal a kortárs szöveg és a kortárs előadás idejéről

Bevezető

Olyan jó kis meghitt körben vagyunk.

A kortárs szöveg drámája.

Uralkodok magamon.

Kérdések

Milyen tereket kíván a kortárs színpadi szöveg?

Milyen időben játszódik egy kortárs színpadi szöveg?

Mitől kortárs egy szöveg?

Válaszok

Szeretném, ha nem halott szerzőként kezelnének.

Szeretném, ha nagyszínpadon is játszanának kortárs drámákat.

Várjuk az újabb szerzők felbukkanását.

Kezek a magasban. Valós kérdések. Valós válaszok. Újabb kérdések. Székely Csaba hallgat.

Engem érdekelne, hogy Csaba mért szeretné, ha nagyszínpadon játszanák?

Hol vannak a jó kortárs fordítások?

Mikor kezdenek aktuális dolgokról írni az erdélyi magyar szerzők?

Nem állhatunk gépfegyverrel az írók fejéhez.

Engem továbbra is érdekelne, hogy Csaba mért szeretné, ha nagyszínpadon játszanák?

A Drámázatról

Az 1. pályázatra sokkal több szöveg érkezett.

Végleges szövegeket küldtek a szerzők?

Vannak szövegek, amik nem sikerültek tökéletesen, de izgalmasak a forma miatt.

A drámaíró műhelyek felé indulhatna a fesztivál.

Az egyetemen adottak a lehetőségek, mért nem használjuk ki őket?

Az egyetemistáknak, friss diplomásoknak el kellene hagyni a nagy egyetemi tűzfészkeket.

A fesztiválról

Hogyan pozicionálja magát ez a fesztivál a jövőben?

Talán a műhelyekben lehetne a kulcs.

Szeretnénk, ha minél többen jönnének.

Azért maradjunk a realitások talaján.

Vitéz lélek – Vitéz Mihály

EBÉD

Nagy Sára

Csodá(l)latos

Kocsmaszínházi kísérletezés, válaszokat kutatva. Így született meg a Csodálatos vadállatok, a Plazma-sorozat utolsó állomása, mondja Tóth Árpád, az előadás rendezője, aki feszegetni próbálta a felolvasószínház határait. Meddig felolvasás a felolvasás? Mikor, mitől válik egy szöveg igazi előadássá? Hol vannak a magasságai, mélységei? A korlátokat hogyan lehet kihajlítani? A színész elfelejti, hogy a példány a kezében van, átalakul. A Plazma3 szövege szintén Garaczi Lászlóé, ámul az ember csodálatos és állati természetén. A szorongásokkal teli világban, ahol megszűnnek az emberi kapcsolatok, az emberek félnek, de mégis egymásba kapaszkodva próbálják megoldani az életüket. A szöveg életérzést fogalmaz meg, a fájdalom, a frusztráció és a magány érzését – egy család történetén keresztül. Egy 21. századi családén. Amely a világ bármely emberéről/családjáról szólhatna. Ahol anyu és apu elváltak, külföldön dolgoznak, (ismerős  ugye?), a gyerekek pedig itthon hányódnak.

” Meséljek valamit? Igen? esti mese? Kedves… mmm. “

A nehezen mozdulás állapotát ragadja meg az előadás, a statikus közeg visszatartó erejét, a felismerést, hogy tulajdonképpen csak akarni kellene a változást – ami mégsem sikerül. Utazás valószínű és bizonyos között. Elgondolkodtat, hatással van rád, rólad szól, neked szól. Különösen feszítő kérdésekre keresi a választ a  Csodálatos  vadállatok  világa. Az előadás érdekesen kezeli az egymást elfogadni nem képes magatartást, a három gyerek egymáshoz való viszonyát, a játékokban kimondott vagy kimondatlan, látott, de be nem vallott jelenségeket.

Egy jól elkapott életérzés, a szereplők próbálnak szembenézni a kiszolgáltatottsággal, együtt, mégis egyedül, amelyre Tóth Árpád jól ráérzett.  “Igazi” színházi előadás, több mint felolvasás. Játékként kezelik benne az állapotokat. De milyen játék ez? Valami a semmiben? Családi fantáziavilág, amely torzítja és manipulálja a valóságot?

A szabadságvágy, az életéhség, amit a mindennapokban nem tudunk megélni, annak egyfajta kivetülései a G-Café színpadán megjelenő figurák.

A előadás legalább annyira szól a csendről, mint a kimondott szóról, a szünetről, ami mondatként ékelődik az elhangzó szavak közé. A csendről, amely olyan mély lett, amilyet csak az ember tud létrehozni. Szétesés, összekapcsolódás, átalakulás, terápia. Felháborodsz, vagy pedig elcsendesedsz, tőled függ.  

“…a macskánk megdöglött, tárárá, megdöglött, átsunk neki egy gödröt, tárárá, egy gödröt… – Nagyra  nőjj!”

Csegzi Noémi

… Bánk Bánról

… próbáról, előadásról

kellett a hely a himnuszoknak

lejárni a térben, kb. mi lesz a színpadon

szlogen: mi van, elkezdtél zsidózni?

népdaléneklő próbák

sírásig gyakorolni

az előadásba csak a kiszemelt performanszok

nem csupán a szöveg fontos

ez A nemzeti dráma

… szerepekről

én vagyok a rendező helytartója

te egy Urbán-színész vagy

csak ne a Bánk bán szerepét kapjam

… reakciókról

a székely himnuszon nem röhögnek, csak nálatok

otthon ez a téma nem vicces

van otthon egy Csárdáskirálynőnk is!

… haza-nemzet-fogalomról

technikai kérdés, melyik ország a hazád

kinek meddig tart a haza?

… problémákról

p o sz t – trauma

problémák, amik megtörténhetnek

persze, sajnálnám, ha itt háború lenne

… megoldásokról (?)

vízummal  a szomszéd  nénihez

nem baj, majd csempészünk benzint Romániából

Kiss Krisztina

Ballada a hazaszeretetről

Urbán András rendező az Újvidéki Színház társulatával most a Bánk bánt vitte színre. Mindez persze évente akár több színházban is előfordul, mégis fontosnak tartom ezt a tettet. Ugyanis Urbán és alkotótársai nem bántak kesztyűs kézzel a nagy nemzeti drámával. A szöveg le lett porolva, s úgy gondolom, hogy nem csak az, hanem az összes rárakódott plusz teher is át lett gondolva.

Az újvidéki társulat, értelmezésem szerint egy modernkori balladát vitt színre ma, amikor azt mondják, már nem születhetnek szövegek e műfajban. Kiválóan használta a Bánk bánban fellelhető dramaturgiai lyukakat a rendező és dramaturgja (Gyarmati Kata), s talán pont ezeknek köszönhetően vált igazán izgalmassá a sok-sok homályos pont, mely körbelengi a szöveget. Nem hiányoztak a veretes, sokszor már érthetetlen mondatok. Pont annyi volt belőlük fent a színpadon, melytől élvezetes tudott lenni az előadás.

Ami még ennél is jobban tetszett, hogy különösen a drámára rakódott pluszjelentésekkel igyekezett valamit kezdeni az előadás. Az előadás egy pontján a színészek kiléptek szerepükből, és közösen igyekeztek körbejárni a hazaszeretet, a nemzettudat témakörét. Kinek, mi a haza? Míg figyeltem a különböző performanszokat, óhatatlanul felrémlett bennem gyermekkoromból Majthényi Flóra Mi a haza? című verse. Egyértelmű, hogy mindenki valahogy máshogy fejezi ki, hogy számára mi a haza és a hazaszeretet. E kérdés különösen érdekessé válik számomra, amikor az újvidéki társulat tagjai kezdik feszegetni, hiszen ezzel kapcsolatban rögtön előtérbe kerül a nemzettudat és sok más politikai kérdés is, melyek természetesen örökérvényűek. A performanszok közül a népdalok, a Székely Himnusz és Himnusz éneklése vet fel bennem több kérdést, hiszen a nemzettudat szempontjából számomra három nagyon fontos pillanatot merevítenek ki. A Csínom Palkó mint tudjuk a Rákóczi szabadságharc idején, s különösen utána vált fontossá, míg a Magyar Himnusz a reformkor idejét idézi meg és minden alkalommal keringőre hív minket, amikor felcsendül. A Székely Himnusz pedig a ’80-as évek hangulatára reflektál az én olvasatomban, hiszen akkor terjedt az elszakított országrészekben is. Szerencsére azonban ettől nem válik az előadás nehezen befogadhatóvá, ugyanis mindez játékos, gyakran ironikus és önironikus. A Bánk bán, a nagy nemzeti dráma végre értelmezhetővé és szerethetővé válik számomra, és sikerül elfelejtenem minden vele kapcsolatos rossz élményem. Bánk dilemmája a sajátommá válik, majd az előadás záróaktusaként Gombos Dániel performanszának mi nézők is a részeseivé válunk. Azt mondja, most olyan közéleti helyzeteket nevez meg, amikor döntenünk kell, hogy amennyiben ezek megtörténnek, maradunk vagy megyünk hazánkból. E közéleti helyzetek húsba vágók, fájdalmasak. Én magam akkor állok fel, amikor kimondja, 18 és 55 éves kor között általános sorkatonaságot hirdetnek Romániában. Hallottam már erről a performanszról, s magamban azt mondtam: ez csak játék, meg különben is, én kemény kun lány vagyok, mindent kibírnék. Most azonban, amikor bent ülök a nézőtéren, nem bírom tovább. Pedig ez tényleg „csak” egy játék volt. Remélem, soha nem kell meg tudnom, milyen az általános hadkötelezettség, a háború, és nem kell megtapasztalnom a többi közéleti eseményt sem. Úgy gondolom, a nézőtérről kijövet, Vajdaságban, mely most kezd a háború utáni sokkokból igazán magához térni, s ahol nagyon is mindennapos kérdés a fiatalok tömeges elvándorlása, ezek még súlyosabb állítások. Számukra ez a performansz más jelentéseket hordoz, hiszen egyszer már végigélték, s amikor kiérek a teremből könnybe lábad a szemem.

Nagy Sára

 

Két nyelv között

Interjú Pál Emőke színésznővel

Székelyföldön nagy problémát jelent a román nyelvtudás. Neked voltak nyelvi nehézségeid?

Kolozsváron végeztem, Udvarhelyen jártam a középiskolát, Gyergyóremetén nevelkedtem. Nem voltak román barátaim, vagyis hiába rendelkeztem egy bizonyos szókinccsel, nem azt tanultam az iskolában, hogyan kell használni a nyelvet. Főleg a hétköznapi beszélgetést nem tudtam gyakorolni. Nekem komoly nyelvi problémáim voltak, amik frusztrációhoz vezettek. Beültem egy taxiba, megszólaltam, annyit mondtam, hogy Bună ziua!, és már tudták, hogy magyar vagyok. A taxis, az eladó, mindenki állást kellett foglaljon, és mindenki elmondta, hogy ő hogyan gondolkodik erről a kérdésről. Az előadás előtt az ilyen helyzetek miatt kisebbségi érzéseim voltak. Most, az előadás után, teljesen más szemmel figyelem ezeket.

Ez volt az első kétnyelvű produkció, amiben részt vettél?

Volt még hasonló, de ez volt az első, ahol ilyen szinten elmélyültünk a témában. Az egy hónapos próbafolyamatot megelőzte egy tíznapos workshop, ami megkínzott bennünket.

Mégis valamilyen szinten baráti hangulat alakult ki a workshop alatt…

Mindenki megnyílt, előjöttek a régi történetek. Nekem főleg a nyelvi nehézségeim. Ahogy a szakmai beszélgetésen elhangzott, a próbákon volt egy ilyen megoldás, hogy a magyarok magyarul beszélnek, a románok románul, és fordítottunk. De ez nem működött. Egyedül én tartottam magam ahhoz, hogy magyarul beszéljek. Aztán rájöttem, hogy ez egy olyan helyzet, ahol igazából gyakorolhatnám a román nyelvet, ahol tudnám oldani ezt a belső problémát.

A román színészek igyekeztek bekapcsolódni, próbáltak alkalmazkodni a ti mentalitásotokhoz?

Nagyon nyitottak és érdeklődőek voltak. De voltak nehézségek. A rendezők kérték, hogy énekeljünk magyar és román hazafias dalokat, egymással szemben állva. Viszont a dallam, a ritmus nagyon eltérő volt, nem működött, és mi alulmaradtunk a bús énekeinkkel.

Egyébként ez nem került bele az előadásba, de a munkafolyamat alatt barátságok alakultak ki.

Különbség volt a román-magyar és az egynemzetiségű vidékről származók meglátásai között?

Számomra a legnagyobb elszigetelődési tényező a nyelvi korlát volt. Régebb félelemeim voltak, hogy megaláznak. Ők pedig eleve ebben a kettősségben nevelkedtek, és nekik ez nem jelentett akkora problémát.

A bemutatkozásnál nagyon elgondolkodtam, hogy én most mit is mondjak. A magyarok közül van, aki liberális szemléletűt alakít, van, aki angolul beszél, és nem volt senki, aki az autonómiát mint témát vállalta volna, így vállaltam én. Nem feltétlenül tükröz engem a monológom, és a történetek sem sajátok. Ez egy szerep.

Beszéltetek arról, hogy tulajdonképpen mi jelenti az együttélés problémáját?

A nyelv, a neveltetés, és az is, hogy a családból mit hozunk. Gyerekként nem értettem, miért van az, hogy a rendőr bácsi olyan nyelven beszél, amit mi nem értünk, és a szüleink románul beszéltek néha, hogy ne értsük, amit mondanak. Kialakul egy bizonyos megnemértés.

Néha nem volt felirat. Improvizáltatok az előadásban?

Nem, a teljes szöveg rögzítve van. Az élőbeszéd-szerűsége miatt olyan hatása lehetett, mintha improvizációk is lennének. Főleg a román nyelvnek a sajátja ez a stílus, a magyar inkább irodalmibb.

Milyen volt az udvarhelyi közönség reakciója más városokhoz képest?

A nézők többségében magyarok voltak, ahogy Vásárhelyen is. Mégis, mikor kiállok és azt látom, hogy a szemembe néznek, vagy azt, hogy a feliratot nézik, annak függvényében tudom, milyen a közönség összetétele. Más dolgokat találnak viccesnek, másképp reagálnak. Örülök, hogy itt (is) élvezték. Az volt szép, hogy bár tényleg egy érzékeny területet érint az előadás, az, hogy ezt egy könnyebb formában sikerült tálalni, pozitív reakciót váltott ki. Gyergyóban még inkább. Épp beszéltük a rendezőkkel, hogy meglehet, a székelyek a célközönségünk.

A szakmain azt mondtad, hogy számodra ez egy terápia volt. Min változtatott?

A hozzáállásomon. Persze, akcentussal beszélem a románt, de legalább beszélem. Azáltal tudunk beszélgetni, hogy elfogadom, hogy én vagyok a kisebbség, és meg kell tanulnom az ő nyelvüket. Már sokkal lazábban kezelem az ilyen helyzeteket. Érzem a humort, és mondhatom, hogy sokkal nagyobb biztonságérzetem van.

Kiss Krisztina